Erdei szegfűgomba

Jellemzés: Fehéres színű, szegfűgomba illatú. Lemezei ritkán állók A tönk töve sötét vörösesbarna. Többnyire csoportos. Kalap: Kicsiny, 1-6 cm széles, eleinte domború, később lapos. Színe fehéres, de lehet rózsás, lilás, szürkés vagy feketés is. A széle idős korban többnyire bordás. Lemezek: Ritkán állók, nem lefutók, fehérek, olykor halványan sárgásak vagy barnásak. Spórapora fehér. Tönk: Karcsú, egyenes, merev, 3-8 cm hosszú, 2-5 mm vastag. Felül fehéressárgás, lefelé fokozatosan sötétebb, középen vörösbarna, alul lilásfekete színű. Általában kissé csoportos, 3-6 példány nő együtt. Hús: Fehéres, a kalapban vékony, rugalmas, merev, a tönkben igen szívós. Szag és íz: A mezei szegfűgombához hasonlóan szegfűszegszagú. Termőhely és idő: Erdőben a talajon, korhadó leveleken, kis csoportokban seregesen terem. Nyáron és ősszel sokfelé gyakori. Felhasználás: Jó ehető gomba, amelyet - bár kicsiny - érdemes gyűjteni. Leginkább levesnek alkalmas. Hasonló fajok: A mérges gombák közül hasonlítanak hozzá a parlagi, a kisfehér és a viaszfehér tölcsérgomba, de azoknak lemezei sűrűn állók és lefutók. Mindegyiktől különbözik illatával és az alján sötét színű, szívós tönkjével is. A mezei szegfűgombától megkülönbözteti fehéres színe és termőhelye. Az ugyancsak ehető rozsdásszárúfülőke lemezei sűrűn állók.

Erdei csiperke

Jellemzés: Barna, pikkelyesen tarka kalapú, hamar megfeketedő lemezű, erősen vörösödő és aránylag vékony húsú, vékonyabb tönkű csiperkék. Kalap: Félgömb alakúból, tojásdadból olykor majdnem szögletes harang alakon át hamar kiterülő. 4-10 cm széles. A kalapbőr lehúzható. Színe vörösbarna, barna, szürkés alapon széles, de nem felszakadozó barnás szálakkal és pikkelyekkel díszített. Középen szürkésbarna, csupasz. A nyomáshelyeken barnásan vörösödő. Lehet félgömb alakú, szélesebb kalapú és alacsonyabb növésű, rozsdásbarna, a kalapra simuló, szálas pikkelyekkel fedett is. Lemezek: Már kezdetben szürkés rózsaszínűek, és barnásvörösön át gyorsan feketednek. A fiatal gomba lemezei a nyomáshelyeken élénk húsvörös színűek. A lemezek nyirkosak, nedvesek, törékenyek. Tönk: Egyenletesen karcsú, az alján többnyire talpszerűen duzzadt, bunkós, 5-10 cm hosszú, de csak 1-2 cm vastag. Van rövidebb és megnyúltabb változata. Színe kezdetben fehér, de igen gyorsan szürkül, barnul, márványosan feketedik, nyomásra lehet vörösfoltos. Felülete hamvas, selymes. Belül szélesen csövesedő, csak alul tömör. Gallérja egyszerű, eléggé vékony, lelógó, gyakran aránylag mélyen álló, fehérből gyorsan szürkésbarnára feketedik. Hús: Merev. Fiatalon fehér, megtörve hamar húsvörösre vagy borvörösre színeződik, a lomberdőben élő fajé rögtön vérvörös lesz. Az idősebb gomba húsa szürkül, barnásfekete lesz. Csak a tönk aljában marad fehér, ahol viszont sárguló is lehet. Szag és íz: Enyhén sajátos, csiperkére és parafára emlékeztető illatuk van. Termőhely és idő: Lomb- és fenyőerdőben egyaránt előfordulnak. A fenyvescsiperkét a fenyőerdőkben, az erdei csiperkét pedig a tölgyesekben, bokros helyeken, főként meszes talajon találjuk. Mindkét faj júliustól októberig gyakori, de nem mindenütt és nem minden esztendőben. Néha igen nagy tömegben jönnek elő, seregesen és nagy boszorkánykörökben, de hamar, egy-két nap alatt megöregszenek. Felhasználás: Jóízű, de kevéssé állóképes csiperkék, és mivel az ételt feketére festik, nem is közkedveltek. Hasonló fajok: Megjegyezzük, hogy nálunk a rozsdabarna kalapú, karcsúbb növésű, erősebben vörösödő húsú, lomberdőinkben élő erdei csiperke a gyakoribb. Az inkább szürkésbarna kalapú, zömökebb, vörösre színeződő húsú fenyvescsiperke valamivel ritkább, már csak azért is, mert kevesebb a fenyőerdő. Az erősen fekete lemezű, barna és pikkelyes kalapú, erősen vörösödő húsú erdei csiperkék nem könnyen téveszthetők össze más gombával. Legfeljebb arra vigyázzunk, hogy a sárguló csiperke pikkelyes példányaival ne tévesszük össze. Az is előfordul, hogy fiatal példányait összetévesztik a mérgező téglavörös susulykával, pedig annak tönkje nem galléros, lemezei világosabbak, szürkésbarnák vagy vörösesbarnák maradnak, kalapja sugarasan rostos, behasadozó, húsa nem meggypiros, hanem halványvöröses lesz. Az ehető piruló őzlábgombához is hasonlíthat, de annak lemezei fehérek maradnak, gyűrűje eltologatható, és tönkje a kalapból csuklósan kifordítható. A piruló galócától, és a Párducgalócától abban különbözik, hogy azoknak a lemezei fehérek, kalapjukon a pettyek pedig világosabbak a kalap színénél.